Egy évvel ezelőtt október elején egy szombati napon, késő délután, közel 60 km-rel a lábamban ott álltam a tengerben és arra gondoltam, hogy egy hosszú évet kell várnom, hogy újra tengerparti és hegyi ösvényeken futhassak Dalmácia szívében. És végre eljött ez a hétége és ismét ott voltam Omisban a tengerbe nyúló félszigeten. A Dalmacija Ultra Trail verseny (DUT) a tavalyihoz hasonlóan ismét 5 különböző távon (10, 20, 30, 56 és 105 km) próbálja bemutatni a környéket. Tervben volt a leghosszabb táv jelölése, de a regisztráció során valamiért a választásom ismét a SEA DUT fantázia nevű etapra esett. Ennek a verseny napján nagyon is megörültem, mivel a verseny hétvégéjére esős időt ígértek, ami be is jött. Pénteken megvolt a rajtcsomag átvétel és az eső már aznap tartott egy rövid bemutatót. A Racepack összeállítása során igyekeztem mindent vízálló zacskókba tenni, amit szerettem volna szárazon tartani. Reggel irány a transzfer busz. Nem esik. Eddig remek. Haladunk a parti úton. Brela magasságában esik. Nem remek. Majd megérkezünk Makarskára. Nem esik, sőt a felhők közül próbálkozik a nap és 14-15 fok van. Remek. A spíker üdvözli a részvevőket és közli, hogy legkésőbb 12 óra körül biztosan lesz eső és nem kevés. Nagyon nem remek. És már itt is a rajt pillanata. A kikötőből indultunk aztán a parti sétányon végig és irány a Nugal Beach felé vezető ösvény egészen Tucepi-ig. Aztán érzékeny búcsú a tengertől és egy balossal indul a szintemelkedés. Már az első szerpentinezés elején rákezdett az eső. Gyorsan esőkabát aztán tovább. 10 perc múlva elállt. Kabát le. Aztán megint kis eső. Mondom velem nem szórakozol, inkább ázok egy kicsit, mert felfelébe nagyon be tud fűteni az a kabát. Gyorsan el is állt ismét. A frissítő ponton kulacstöltés és tovább. Megint eső, de ez most tovább tartott. Haladok, bár a pálya egyre zordabb arcát mutatja. Egyre nagyobb a sár azon a kevés részen, ahol van föld és egyre csúszósabbat a sziklák, amiből van dögivel.  Éppen nem esik, de dörög az ég. Elnéztem balra, még látszik a tenger, de Brac szigete már nem és ha hátrább nézek, már egyre jobban elmosódik a horizont. Még egy dörgés és kisvártatva jön a zuhany. Egy kiadós ázás után kitisztul az ég és tűz a nap. A páratartalom úgy 600%-ra ugrik. Elindulunk lefelé és meg sem állunk a tengerpartig. 30 km-nél járunk. A Brela frissítő ponton cola, száraz póló, egy kis nasi. Itt már volt sonka, sajt, töpörtyű és SÖR. Irigykedve néztem az azbesztgyomrú társaimat, akik jól belaktak. Én a szokásos pár darab chips, datolya, füge elemózsiát vettem magamhoz és mivel nagyon jól nézett ki dobtam egy szem töpit is. A parti sétányon megpróbáltam tempót menni. Jobban sikerült mint tavaly, de erre az időre a napsütés meg a magas páratartalom rendesen megfőzött. Elérkeztünk a nyáron leégett részekhez. Elszenesedett fák, bokrok, föld. Érezni lehetett az égett szagot. Kiégett autóroncs, leégett házromok. Ismét esik és az egybefüggő szürkés-kék ég láttán úgy tűnt, hogy ez most sokáig tart majd. Átfut az agyamon, hogy mennyire jól jött volna ez az eső pár hónappal korábban. Mostanra rendesen bőrig áztam. Mint mindenki más, aki nem tudott jobb programot találni magának erre az októberi szombatra. Egy széles, kavicsos, alattomosan emelkedő út vezetett hosszan az utolsó pontig Lokva Rogoznicába. Az úton már vízmosások alakultak ki. Eleinte kerülgettem őket, de aztán rájöttem, hogy felesleges energiapazarlás, jobban már nem tud átázni a cipőm. Egy sorstársammal tartottuk a követési távolságot. Kb. 30-40 méterrel előttem ment. Ha sétált én is sétáltam, ha belekocogott akkor és is kocogtam. Ha meghallotta, hogy én kezdek tempót váltani akkor hátra sandított és ő is kocogni kezdett. Tavalyról tudtam, hogy nem kell bemenni a falu központjába (de persze tavaly én bementem), hanem még az első ház előtt jobbra kell fordulni, hiába nincs ott se ösvény, se semmi. A jelek szerint az előttem haladó ezt nem tudta, mert ment volna tovább. Természetesen kiabáltam neki, hogy zurück. A CP-re együtt értünk be. Gyors cola töltés, pár szem chips. És folytattuk az utat zik-zak-ban felfelé a szokásos távolságtartás mellett. Terveim szerint csak az emelkedő tetején vettem volna fel a kabátot, mert bár a folyamatos esőt már egészen jól megszoktam, de már félúton feltámadt a szél, csökkenni kezdett a hőmérséklet és egyre kellemetlenebb lett a helyzetem. Gyorsan felkaptam a kabátot és másztam tovább. Emberem valahol visszasandíthatott rám, mert egy fordítóval később már ő is kabátban haladt előttem. Végre felértünk. Tudtam, hogy itt egy viszonylag sík szakasz következik, majd egy technikás lejtő, amit a már órák óta tartó eső még nehezebbé fog varázsolni. Betoltam egy gélt, ittam egy korty colát és megindultam. Egész jól haladtam, több embert megelőztem, de ezen a részen már a rövidebb táv indulóival is lehetett találkozni. Őszintén szólva nem a rajtszámokat néztem, hogy ki milyen távon van. A figyelmem nagy részét arra használtam el, hogy hová lépek és ne baxodjak el. A lefelébe beértem egy párost, akik óvatosan ereszkedtek. Én nagy lendülettel érkeztem és egy rossz lépés után kicsit megcsúsztam és jól seggre ültem, könyökkel tompítva. Az előttem lévők visszanéztek. Are you ok?  I’m fine. Thanks. Majd lendületből tovább.
Beértem a „külvárosba”. A meredeken lejtős aszfaltos úton egy kisebb folyó volt kialakulóban, bokáig ért a víz és szakadt az eső. Na még néhány óvatos kanyar az óváros kopott kövein és a célegyenes a parton. A sátorban gratulációk, egy jó sör és paradicsomos tészta várt. Na meg olyan spenótos, fokhagymás lepényszerű izé. Nagyon finom, ha arra jártok mindenképpen meg kell kóstolni. 56 km – 2800 m szint - 9 óra 00 perc 33 mp összetett 19. hely.
Köszönöm Dalmácia, ismét bebizonyítottad, hogy bármilyen időjárási körülmény között is csodálatos vagy.

Király(fi) Gábor