Sziasztok Futik és Lustik!

Megtartották az év egyik legjobban várt futóversenyét, legalábbis én vártam nagyon. Kíváncsi voltam, hogy a hosszú pálya milyen a Kőszegi hegységben. 80 kilométer és 2300+ méter szintemelkedés volt a kijelölt pálya. Utoljára pünkösdkor mentem ilyen hosszú távot (UTH 112 km), kíváncsi voltam, hogy vajon hogy sikerült felkészülnöm. Előre bocsátom, hogy a mentális felkészülés ugyanolyan fontos, mint a fizikai.
Éjjel kettőkor rajtoltunk a kőszegi Jurisics várból, mondhatni maroknyi mezőny tagjaként. 22 rajtoló egy ekkora távon meglehetősen magányos futást vetített előre. Az eleje gyorsan eltűnt a sötétben, a első mászás már szűk társaságban zajlott. Még a városban csatlakozott hozzám András, aki bízott a helyismeretemben. Együtt folytattuk a hegyen. Az éjszakai ködös, párás időben jól haladtunk, gyorsan Velembe értünk. Az első 10 kilométer pipa. Velemből a Kalapos kövek felé vettük az irányt, nem is volt akkora sár, mint amekkorára számítottam. Nem vitt be a pálya a látványos részre (úgyse láttunk volna belőle semmit), hanem tovább folytattuk lefelé a határ mellett. Gyorsan leértünk a bozsoki határátkelőhöz, irányba vettük az ausztriai Rohoncot. Ez egy nem szeretem rész, hosszan a város előtt és a városban. Tavalyról ismertem a szakaszt, az akkori 46 kilométer világosban volt. A frissítőpont most bent volt most a kisházban a Badesee után. És itt elkezdődött a végeláthatatlan kaptató fel a csúcs közelébe. Ez sokat ki tud venni az emberből, ahogy sokat ki is vett. A monoton kilométerek felfelé a sötétben kiegészülve a hideggel, nem volt kellemes időtöltés. Tényleg hideg volt, talán ha 3 fok, a kezem komolyan fázott. Egy kesztyű elkelt volna. Útközben megelőzött egy kolléga, de aztán megtaláltuk a sötétben. Lemerült a lámpája, úgyhogy csatlakozott hozzánk. És még mindig felfelé. Aztán egyszer csak megérkeztünk a tetejére (az Írottkőtől párszáz méterre osztrák oldalon), megváltás volt a lefelé. Innen a hegy hullámait követtük, lassan világosodott. Megérkeztünk az első osztrák faluba, az előreküldött cipő és zokni cseréje következett. A harmatos fű teljesen átáztatta a régit, aztán mivel innen elsősorban aszfalton mentünk tovább, jólesett a száraz cucc. Egészen másfél kilométerig. A pálya ugyanis bevezetett egy szántóföldi útra, amit bokáig érő fű borított. A harmatos fűben olyan volt gázolni, mintha patakon keltünk volna át. Megpróbáltam emelni a lábamat, hogy ne söpörjem a füvet, de a szakasz végén éreztem a bal combfeszítőmön, hogy nem tett jót neki, szerencsére később nem volt belőle problémám. Ennyit a száraz zokniról. Aztán persze 15 kilométer aszfalt jött, ami kissé kedvemet szegte. A végeláthatatlan autó és bringaút, a horizonton túl templomtorony... Hát eljött a mentális mélypont. Bele-belegyalogoltam, András ment volna szerintem, de velem tartott. Aztán megérkeztünk VÉGRE Rattersdorfba (Rőtfalva) és jött a frissítés. Itt elkövettem egy nagy hibát. Annyira kínáltak egy citromos radlerral, ami ráadásul hideg is volt, hogy elfogadtam. Ezt nem kellett volna. Innen elkezdődött az Írottkőre való felkapaszkodás, párszáz méter után jelezte is a szervezetem, hogy hibát követtem el. A gyomrom vacakolni kezdett, vele a közérzetem is rohamosan romlott. Szótlanul követtem Andrást, magamat hibáztatva. Fene egye meg, így 60 kilométernél már nem szabad meggondolatlanul engedni a jószándékú invitálásnak. De volt még más is, még az aszfaltos kezdetén elkezdett gyanússá válni az órám, ami az időn kívül a térképet/tracket is mutatta. Túl gyorsan teltek a kilométerek, összehasonlítva András órájával már plusz 10-et mutatott. Kényszerű döntés következett, újraindítottam. Azt hiszem befejezte, kénytelen leszek beruházni egy újra. Na, mentünk felfelé vonszoltam magam, kellett egy óra, hogy kicsit összeszedjem magam. A Hörmann forrás után már bele futottam néhány lejtős/sík szakaszba. Itt már a mezőny kibővült, a 18 és a 46 kilométeresek is megérkeztek, színt hozva a monotonságba. A csúcs előtti mászáson élénk beszélgetés mögülünk, két csajszi trécselt, ahol én a pórusaimon keresztül is vettem levegőt. Utol is értek minket,, a diskurzus: "Sziasztok srácok! Ismeritek a pályát? Lesz pihe-puha futós szakasz?" Aztán mielőtt megpróbáltam megszólalni: "Hú, jaj bocsánat! Nem akartunk zavarni! Bocsánat, bocsánat!" Itt vették észre, hogy 80-nal kezdődött a rajtszámunk, plusz az elgyötört arcforma sem lehetett egy lánykérés. Itt már összeszedtem magam, hiszen illik válaszolni, megnyugtatták őket, hogy lesz a lefelében. Megköszönték, majd csajszik el. Hozzáteszem, hogy a 18 kilométeren indult teknősbéka is gyorsabb volt, mint mi. Az Írottkőhöz érve visszajött az érzés és a kedv. Itt kérek bocsánatot nyilvánosan a bringástól, aki a csúcs mellett szurkolt nekünk, darabokra szakadt lánccal. Kérdeztem tőle, hogy nem kell neki véletlenül egy lánc? Van? Persze, mondtam, mindig viszek magammal ultrázni bicikliláncot. Nem volt szép. Bocsánat! Erre nekem volt szükségem, hogy egy kis életet vigyek a hullámba. Lefelé már ment minden, cél, érem, kaja. Ismerősökkel jó volt találkozni (Árpi, Judit, Cucu, Gabi) meg pár új ismerőssel is gazdagabb lettem. Összefutottam a csacsogó csajszival is, még mindig kérte a bocsánatot.
Köszönöm Andrásnak, hogy végigjött velem, sokat jelentett a jelenléte.
Milyen volt a verseny? Elsőre sz@r, visszagondolva nem volt ez rossz, sőt jó volt, igaz kellemetlenül elfáradtam. Másnap, amikor ezt írom, a combfeszítőm már erősen fáj, kissé bicegek, nem múlt el nyomtalanul a verseny. Meg persze az izomláz, de az a vártnál kisebb, tudok lépcsőzni, meg minden.

Jön a szépidő, irány futni! Sziasztok!

Gyepes Béla