Végre elérkezett az idő, hogy egy számomra nagyon kedves helyen tehessem magam próbára, Horvátország-Dalmácia-Biokovo.
A Dalmacija Ultra Trail verseny (DUT) 5 különböző távon (10, 20, 30, 56 és 105 km) kínál lehetőséget a hozzám hasonló kalandoroknak a környék felfedezésére.
Az én választásom a SEA DUT fantázia nevű etapra esett. A gpx track szerint a táv 56,2 km és 2737 m a szintemelkedés. A pálya vonalvezetése alapján gyönyörű kilátás nyílik a tengerre szinte végig a teljesítés során. A feladat végtelenül egyszerű: fussál el Makarskából Omisba lehetőleg a legkevesebb aszfalt, beton vagy bármilyen ember által készített út érintésével.
A rajtcsomagban rajtszám, póló, karszár. Kérdően néztem a crew tagjaira, de mondták, hogy nyomkövető csak a „nagyoknak” a teljes távon indulóknak jár, minket a checkpointokon jól szemügyre vesznek majd és felírnak. Hát jó.
2025. október 11-én 08 óra előtt ott álltam Makarska kikötőjében teljes vértezetben. Kulacsok feltöltve, kötelező felszerelések a zsákban (izofólia, esőkabát, fejlámpa), bugi a lábban. A Garmin Livetrack link elküldve a segítőmnek, hogy mindig tudja éppen merre járok és szükség esetén tudjon koordinálni. A szél felélénkült és a 15 fokban kicsit cidri volt, de az előrejelzések szerint 23 fok lesz a legmelegebb órákban nap közben, így nem öltöztem túl magam. És indulás. A kikötő kövein megtett 100 méter után máris egy ösvényen találtuk magunkat és a fenyőfák között haladtunk miközben csodálhattuk a tenger mélykékjét. Egy vargabetűvel először délnek indultunk, majd balra el kelet felé irány a Biokovo, indul az felemelkedés. Úgy éreztem eljött az ideje mászást segítő botok bevetésének. A körülöttem lévő sporttársak szintén így tettek és elindultunk cik-cakban felfelé. Az ösvények (már ahol volt) különböző méretű kövekkel voltak takarva, így a tájra nyíló kilátásban való elmerülést gyakran megszakította a lábam elé koncentrálás. Frissítő ponton folyadék vételezés és tovább felfelé. A szél tovább erősödött, a sapka zsinórját szorosabbra kellett húzni nehogy önálló életre kelljen. Ha nem kapaszkodtam rendesen, akkor még a karbon botot is meglebegtette. Hol tömött sorokban haladtunk, hol egymástól lemaradva mindenki a saját tempójában.
Jelzett az órára letöltött track, hogy letérés. Megálltam és kerestem a pálya jelölést, de nem láttam a közelben. Beért egy szlovén srác és már ketten tanácstalankodtunk. Majd kiszúrt egy szalagot és elindultunk felfelé. Az óra továbbra is azt jelezte, hogy nem a pályán vagyunk, így megálltam egy kiszögellésnél és térkép tüzetesebb átvizsgálásával próbáltam meghatározni a helyzetünket. Közben több versenytárs is elment mellettem. Miután egyértelművé vált, hogy rossz felé megyünk. Utánuk kiabáltam és megmutattam nekik a térképen, hogy hol kellene lennünk. Itt kezdődött a gyenge angolommal vegyített activity (this purple line, race line, this is good), de mi nem ott vagyunk (but here we are, this is not good). Egyetértő wrong way volt a hozzászólás, amit mindenki megismételt, így elindultunk lefelé. Út közben további felfelé tartó emberkéket is visszafordítottuk wrong way, wrong way. Kis idő múlva újra a pályán. Ezt a mutatványt még további 3 alkalommal sikerült előadni, szerencsére már kevesebb plusz kilométert és szintet begyűjtve. Egy jókora ereszkedést követően ismét a parton találtuk magunkat és a napsütötte Brelai sétányon a tengertől szó szerint egy lépésre haladtunk tovább. Itt azért egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy az itt korábban megélt összes nyári emlék elöntsön és feltöltsön a folytatáshoz.
A pár sík kilométer után ismét a hegyek felé vezetett az út a tavaly Pisak település felett leégett fenyvesen keresztül, vagyis ami maradt belőle. Fekete föld, fekete kövek, fekete csonkok.
Az utolsó frissítő pont előtt nem sokkal, egy rövid aszfaltozott szakaszon egyszer csak megpillantottam segítőm motiváló üzenetét „NYOMJAD APCI”. Töltöttségi szint a maximumra ugrott. Annyira, hogy sikerült megint benézni egy rejtett kanyart, így jött is a hangüzenet „Gábor úgy látom már megint eltévedtél”.
Utolsó frissítő pont, szerelvény igazítás és az utolsó mászás. Cik-cak. Előttem 20 méterrel egy ember és mögöttem is kb. ennyivel egy másik. Ballagunk felfelé. Felértünk és egy első ránézésre kellemesen lágy, füves mezőnek tűnő területen keresztül vitt az utunk. Persze a fűben megannyi különböző méretű és formájú kő nehezítette a haladást, pláne úgy, hogy az ember így a 9-ik órában már a fűszálakban is meg tud botlani.
Átverekedtem magam az álmezőn és az Omis partvonalát rejtő gyönyörű panorámával a szemem előtt elindultam a lefelé. Azt kell mondjam, ez már az az időszak volt, amikor a lefelé menet jobban fájt mint a felfelé. A város sétáló utcáin az emberek tapsoltak, ujjongtak és ez a lelkesedés elkísért a strandon felállított célkapuig.

Mission complete.

A kis letéréseknek köszönhetően közel 60 km táv és 3000 méter szint után újra a tengerparton.
126 induló, 118 célba érkező, 57. hely. A tengerben állva rövid értékelést követően nyugtáztam, hogy ez egy szuper jó nap volt és már húznám is az X-et a jövő évi futamra, ha nyitva lenne a nevezés, persze már a Király szakaszra. Hiszen, ha a kevés ennyire jó volt, a több csakis még jobb lehet : ))))

Király(fi) Gábor